Keresztesek,Teutonok

AJÁNLOM AZ OLDALT

A Keresztesek

A Teutonok

Lovagrendek

Főmenü

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

Naptár

2024. Április

	Egérkövető
created by nutworg

Az első hadjárat

Mit nevezünk keresztes hadjáratnak? Minden szárazföldön, tengeren folytatott háborút, amit a keresztények a kereszt nevében vívtak a pogányok ellen. Ezért ugyanúgy keresztes hadjárat a 8 Szentföldi (bár ezek között volt, amelyik Bizáncot, volt, amelyik Tuniszt vette célba), a Német Lovagrend hadakozása a pogány poroszok ellen, a spanyolországi rekonquista, stb. Ezek közül az első, talán legfontosabbat emeltem ki.

I. Keresztes hadjárat

"Mivel, ó Isten fiai, a szokottnál is férfiasabban ígértétek meg Istennek, hogy egymás között a békét, az egyháznak pedig a jogait megőrzitek, érdemesnek látszik, hogy az Úrtól adott bocsánat által megerősödve, egy másik, Istennel közös ügyetekre fordítsátok javulástokból fakadó erőtöket. Szükséges ugyanis, hogy Keleten lakozó testvéreiteket, kiknek oly sokszor kért segítségetekre szükségük van, sietve segélyt vigyetek. Elözönlötték ugyanis őket a turkok és az arabok... Mindazok pedig, akik oda elmennek és akár szárazföldi, akár tengeri útjukban, akár a pogányok ellen hadakozva életüket vesztik, bűneik bocsánatát elnyerik: Istentől ekkora hatalommal felruházva, ezt engedélyezem az útra készülőknek... Akik akárhányszor meg nem engedett módon a hívők ellen szoktak harcba szállni, induljanak most a hitetlenek ellen olyan harcba, melyet méltó elkezdeni, és amelyet győzelem koronáz. Legyenek most lovagok azok, akik eddig rablók voltak. Most joggal harcolnak a barbárok ellen azok, akik azelőtt testvéreik és rokonaik ellen küzdöttek. Most örök jutalmat nyernek azok, akik eddig kevés pénzért csak zsoldosok voltak. Kettős bérért dolgozzanak azok, akik testük és lelkük kárára vesződtek eddig. Sőt, akik itt szomorúak és szegények, ott mindenben bővelkedők, itt az Úr ellenségei, ott barátai lesznek. Akik pedig menni szándékoznak, utazásukat ne halogassák, hanem a tél elmúltával, miután minden dolgukat elrendezték, a költségeket összeszedték, az Úr vezetésével vidáman induljanak útnak." (Foucher de Chartres: Gesta Francorum - 1209)

Minden bizonnyal ezekkel, vagy hasonló szavakkal buzdította II. Orbán pápa az 1095-ös, november 27.-i clermont-i zsinaton a híveket a keresztes háború elkezdésére. Felhívásának óriási visszhangja volt, a tömeg teljesen meghatódott, átérezte a keleti hívek helyzstét, és tömegesen öltötték magukra az általában piros szövetből kivágott keresztet.

A háború meghirdetésének több oka volt. Először is, Nyugat-Európában, hogy elejét vegyék a földbirtokok elaprózódásának, bevezették, hogy földet csak az elsőszülött fiúk kaptak. A másodszülöttek pedig fegyvert, hogy szerencsét próbáljanak. Ezek a rablólovagok állandó fosztogatásai kényszerítették az egyházat a Treuga Dei (=Isten békéje - a hét bizonyos napjain tiltották a fegyveres fellépéseket) bevezetésére, majd a keresztes hadjárat meghirdetésére.

A keresztesek első hulláma 1096 tavaszán indult meg. Ez egy parasztokból álló, gyülevész had volt, vezetője egy Kis Péter nevű szerzetes, aki Remete Péter néven került be a történetírásba. A hadnak nem volt elegendő fegyvere és élelme, ezért fosztogatással szerezték meg a megélhetésükhöz szükséges falatokat. Nagy részük nem is indult el a Szentföldre, hanem a Rajna-parti városok zsidó lakosságán élte ki harci és zsákmányolási vágyát. Májusban és júniusban a Leiningeni Emich vezette csapatok lemészárolták Speyer, Worms, Mainz és Trier zsidóságát, míg a Folkmar nevű pap által vezetett keresztes csapatok a weseli és prágai zsidókkal szemben léptek fel, igaz, hogy ezt a csapatot később a magyar határon szétverték. Az alábbi forrás híven adja vissza a kegyetlenségeket:

"A városban [Mainz] lakó zsidók, miután értesültek testvéreik lemészárlásáról és mivel tudták, hogy oly nagy sokaságtól meg nem menekülhetnek, oltalmat remélve Routhard püspökhöz fordultak és rengeteg kincset bíztak őrizetére és becsületére. Igen bíztak védelmében, lévén ő a város püspöke. A város főpapja a zsidóktól átvett hallatlanul sok pénzt gondosan biztonságba helyezte... Azonban Emicho és emberei haditanácsot tartanak, majd napkeltekor nyíllal és lándzsával támadtak a tetőn tartózkodó zsidókra. Betörik a zárakat és a kapukat, és mintegy hétszáz zsidót megölnek. Azok hasztalan próbáltak oly sok ezernyi ember erejének és támadásának ellenállni. Ugyanígy halomra ölték az asszonyokat, és kardélre hányták az akármilyen korhoz és nemhez tartozó gyenge gyerekeket is. " (Aacheni Alberich jeruzsálemi krónikájából)

Remete Péter csapata Nincstelen Walter lovag seregét követte, amely 1096. augusztus 1-én érkezett meg Konstantinápolyba. Alexiosz bizánci császár barátian fogadta a kereszteseket, és azt tanácsolta nekik, hogy várakoztassák csapataikat. Azonban a fosztogatások miatt a fegyelmezetlen csapatot átszállította a Boszporusz túlsó partjára. A törökök viszont könnyűszerrel semmísítették a szervezetlen sereget. Az első csapatot szeptemver 29-én, Walter serege pedig az október 21-i "rettenetes hadicsel"-nek esett áldozatul.

A hadjárat második hulláma nagyobb szerencsével járt. A csapatokat rangos feudális uralkodók vezették, nem királyi családok sarjai. Egyetlen kivétel Vermandois-i Hugó, a francia király testvére volt. A lotharingiai kontingens vezetője Bouillon Gottfried volt, akit elkísért testvére, Boulogne-i Balduin is. Hugó átkelt az Alpokon, egész Itálián, majd hajóval kísérték a bizánciak Konstantinápolyig a régi Egnatiusi úton. A lotharingiaiak ezzel szemben a szárazföldi utat választották: a Rajna völgyéből kiindulva a Duna folyását követve rendezetten haladtak át többek közt a Magyar Királyságon, az élelemért fizettek. A dél-itáliai normannok is küldtek csapatokat Tarantói Boemund parancsnoksága alatt. a normannok 1097 áprilisában érték el Konstantinápolyt, ahol alvezérük, Hauteville-i Tankréd, Boemund unokaöccse szabad rablást engedélyezett a város környékén. Nem sokkal utána ért Konstantinápolyba a Tolosai Rajmund, Saint Gilles grófja által vezetett sereg. A pápa őt szánta a keresztesek fővezérének, ezért melléje rendelte Le Puy-i Ademár püspököt, pápai legátust, aki nagy szerepet játszott a hercegek, grófok ellenségeskedéseinek csillapításában. Egy másik sereg Észak-Franciaországból indult II. Róbert, Normandia hercege, sógora Blois-i István és unokatestvére, Flandria grófja II. Róbert vezetése alatt. Ők is az Adrián átkelveközelítették meg a Bizánci Császárságot, és 1097 májusának közepe táján érkeztek Konstantinápolyba.

A frankoknak nevezett keresztes vezérek találkozója a bizánci udvarral mély benyomást gyakorolt mindkét félre. Az ortodox egyház furcsának tartotta az erőszak gyakorlását a hit nevében, és a búcsút is. Komnénosz Alexiosz császár lánya, Anna megírta apja uralkodásának történetét. Ebben sok érdekes részletet találunk a keresztesek bizánci tartozására vonatkozóan. Talán ismert az a történet, miszerint valószínűleg Párizs grófja hanyagul ráült a bazileusz trónjára, amely csak az uralkodót illette. Amikor felhívták figyelmét a nagyfokú tiszteletlenségre, a gróf azt válaszolta, hogy neki sokkal inkább tiszteletlennek tűnt a császár, aki egyedül ült, míg a bátor lovagoknak állniuk kellett jelenlétében. Alexiosz megpróbálta hűségesküre kötelezni a keresztesek vezetőit, amit, ha formálisan is, mindenki elfogadott, kivéve az egyetlen Saint Gillest. Ezután Alexiosz gyorsan átszállította őket a Boszporuszon, 1097 áprilisában, ahol kezdetét vette a tényleges katonai akció.

A csapatokat nem a bizánci császár vezette, a görög segítség csak egy - egyébként igen értékes - csapatra korlátozódott Taitikiosz vezetésével.

A hadjárat sikeresen kezdődött. I. Kilidzs Arszlán a biztonság csalóka érzetével, ami Remete Péter csapatai felett aratott korábbi győzelme nyomán eltöltötte, megtámadta őket. Azonban későn döbbent rá, hogy a nyugati lovagok rettentő erejű nehézlovasságával áll szemben. Komnénosz Anna, a császár lánya írja: "A frank lovagok rohama okozta első, kivédhetetlen megrázkódtatás még Babilon falain is lyukat ütött volna."

1097 júniusában elfoglalták a keresztesek Nikaiát, a Rúm-Szeldzsuk Szultánust és Dorülaiont.

Az ellenfél ezután a felperzselt föld taktikáját alkalmazva lépésről lépésre vonult vissza: a minden élelmet elvittek, megmérgezték a kutakat, felégették a földeket.

Időközben 1098 februárjában Tankréd és Boulogne-i Balduin bevonult a keresztény Örményországba. Balduin Edesszába ment, ahová Thoros örmény fejedelem hívta a keresztes sereget, szövetségkötés végett. Március 9-én azonban ismeretlen bérgyilkosok végeztek Thorosszal, így Balduin magához ragadta az uralmat a városban. Ezzel megalakult Keleten az első keresztes állam, Edessza székhellyel.

Ezalatt a keresztesek többi része tovább folytatta az előrenyomulást. 1097 október 21-én a keresztesek az erős muzulmán csapat által védett Antiochia falai alá értek. Körülbelül negyvenezerre becsülhetjük a várat körülvevő ostromlók létszámát, köztük akadtak szép számmal asszonyok és gyerekek is.

Antiochia falainál történt meg a borzalmas cselekedet, a kannibalizmus. Remete Péter követői, a tafurokként ismert elszegényedett flamandok a legyilkolt arab katonákat ették meg. "A mieink üstben főzték meg a felnőtteket, a gyerekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták. 1098 januárjában Remete Péter megpróbált megszökni, de Tankréd utolérte és visszatérésre kényszerítette. Februárban a bizánci kontingens otthagyta az ostrom helyszínét. Az elhúzódó ostromot tovább súlyosbította a hír, miszerint Kerboga moszuli atabég vezetésével hatalmas sereg közeledik a város felmentésére.

Ebben a válsághelyzetben Boemundnak volt egy ütőkártyája: elárulta, hogy van egy kéme Antiochiában, akinek révén a keresztesek bejuthatnak a városba. Egy feltétele volt: ha beveszik a várost, ő kapja meg felette a hatalmat. A fejedelmek tanácsa - bár Tolosai Rajmund ellenkezett - elfogadta az ajánlatot. Etienne de Blois, megsejtve a város elesését, otthagyta a csatamezőt és hazautazott.

Ugyanazon a napon a sereg meghátrálást színlelt, majd éjjel visszatért, Boemund embere pedig kinyitotta a kapukat, és a keresztények elfoglalták a várost.

Amikor Kerboga moszuli uralkodó seregével megérkezett, az ostromlókból hirtelen ostromlottak lettek. Ekkor történt meg, hogy két katonának misztikus hallucinációi támadtak: egyikük Krisztust látta, aki biztosította őket a győzelemről, a másiknak Szent András jelent meg, aki felfedte számára a Szent Lándzsa rejtekhelyét. Ezzel a fegyverrel szúrta át Longinus római katona Krisztus oldalát a kereszten. A valóban megtalált ereklyétől (egy lándzsát mindenesetre találtak) fellelkesült keresztesek 1098 június 28-án kitörtek a várból, és csatában legyőzték Kerboga seregét.

Időközben júliusban tífuszjárvány tört ki, ami augusztus 1-én magával ragadta Ademár püspököt, aki mint egy új Mózes, nem láthatta munkája beteljesülését. A vezetők nem tudtak megegyezni a folytatásról. A legszegényebb zarándokok lázadása 1098 novemberében Jeruzsálem felé való továbbvonulásra késztette őket. A keresztesek 1099 január 13-án hagyták el Antiochiát.

1099 június 7-én a keresztes sereg tábort vert Jeruzsálem falai alatt. Csupán egyharmada maradt életben azok közül, akik két évvel korábban Nyugat-Európából útnak indultak. A fegyvertelen zarándokokat, nőket és gyerekeket leszámítva ez annyit jelentett, hogy a fegyveres erő közel tizenkétezer gyalogosból és tizenkét- vagy tizenháromezer lovagból állt. Tudták, hogy élelmük, vizük fogytán.

Mégis, a gondviselés melléjük szegődött: genovai gálya és angliai hajók kötöttek ki a muzulmánok által elhagyott Jaffa kikötőjében. Rakományuk igen értékes volt: élelem, valamint szegek, csavarok és kötelek. Tankréd és Róbert egészen a Szamaria környéki erdőbe mentek fáért, majd a genovai ácsmesterek 2 mozgó tornyot, hajítógépeket és létrákat ácsoltak.

Július 8-án egy látomás hatására az egész sereg mezítláb, zsoltárokat és imádságokat énekelve körmenetet tartott a város körül.

A támadás július 13-án éjjel kezdődött meg. Elsőként Tolosai Rajmund tornya került a fal közelébe, de az arabok Iftikhar kormányzó parancsnoksága alatt visszaverték a támadást. Július 14-e Bouillon Gottfried tornyát az északi fal mellé gördítették, déltájban pedig sikerült a torony és a fal közé hidat húzniuk. A keresztesek délután 3 órakor rohamoztak, Gottfried irányítása alatt. A pallón először két flamand lovag, Litold és Gilbert de Tournai hatolt az erődbe. Mögöttük haladt a lotharingiai kontingens színe-java, nyomukban pedig Tankréd normann lovagjai. Gottfried katonáival kinyitotta a kapukat többi keresztes előtt, Tankréd pedig harcosaival keresztülverekedte magát a Templom-hegyig. Elfoglalta a Sziklamecsetet, elrabolta annak értékes kincseit. A muszlimok közül, akik tetemes hadisarcot ígértek, lehetővé tette, hogy az al-Aksza mecsetbe vonuljanak, ahová kitűzte a zászlaját.

Iftikhar és testőrei a Dávid-toronyba vonultak vissza. A kormányzó a város kincseinek átadása fejében kíséretével szabadon elvonulhatott.

A muzulmánok közül csak ők maradtak életben. Az oly régóta áhított győzelemtől megittasult keresztesek minden lakost lemészároltak. Még az al-Aksza mecsetbelieket sem mentette meg Tankréd zászlaja. A korabeli írás híven adja vissza a borzalmakat:

"Ekkor egyes szaracénok, arabok és tiópok Dávid városába menekültek, mások viszont az Úr és Salamon templomába zárkóztak. E templom csarnokaiban is hevesen küzdöttek velük. Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna őket. Sokan Salamon templomának tetejére menekültek fel. Innen zuhantak alá halálos nyíltól találva. Ebben a templomban mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig gázoltatok volna a vérben, mint mi. Mit is beszélek erről ennyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyerekeknek sem kegyelmeztek... Csodálatos dolgot láttatok volna ott, midőn a fegyverforgatók és a szegényebb gyalogosok, mikor értesültek a szaracénok ravaszságáról, a megöltek hasát felmetszették, hogy beleikből vegyék ki a bizánci aranyakat, amelyeket még életükben nyeltek le. Ezért történt az is, hogy néhány nap elteltével a holttesteket nagy halomba gyűjtötték és elégették, hogy a pénzt a hamvak között is megtalálják..." (Foucher de Chartres leírása)

Július 17-én a fejedelmek, bárók, püspökök, papok, prédikátorok és harcosok a Szent Sír templomához vonultak. Ott hálát adtak az Úrnak a győzelemért, Te Deumot énekeltek. Három évnyi szenvedés után végre elérték céljukat.

Összegzés:

Az első keresztes háborúról sok, egymásnak ellentmondó vélemény létezik.

Még ma is hosszas vita tárgya, hogy létezik-e jogos erőszak Isten nevében. Erre nem akarok kitérni, mindenkinek más a véleménye, de azt bizonyítottan állíthatom, hogy abban az időben a pápa szerint is létezhetett háború Isten nevében. A hívők persze akkor ezt nem is merték megkérdőjelezni.

Sokan túl durvának, brutálisnak tartják a keresztesek által elkövetett kannibalizmust, a hatalmas vérfürdőt Jeruzsálem bevételénél, a hullák elégetését, hasuk felmetszését stb.

Ebben maximálisan igazuk van.

Viszont ezeket az eseményeket nem a mai szemmel kell nézni. Az akkori emberek teljesen másképp gondolkodtak, mint mi. Még én is roppant nehezen tudom, vagy szinte egyáltalán nem megérteni az akkori felfogást.

De próbáljunk meg a keresztesek szemével látni!

A pápa meghirdette a hadjáratot. A hívek buzgón bíztak benne, az Egyházban és Isten áldásában. Fellelkesítette őket Jeruzsálem elfoglalásának reménye.

Elfogyott az élelmük. A mai ember mit választana? Az éhhalált, vagy a kannibalizmust? Elgondolkodtató kérdés! Az akkori keresztesek bizonyára nem szerették volna nyomorúságos éhhalállal befejezni földi életüket.

Jogos az is, hogy amikor az arabok még a keresztesek előtt elfoglalták Jeruzsálemet, mennyivel másképpen történt minden.

Igen ám, de ők helyben voltak, míg a keresztesek roppant hosszú utat tettek meg szárazföldön és tengeren, mire elértek idáig. Amikor látták, hogy bejuthatnak az oly régen áhított város falai közé, a sok évnyi szenvedés után engem is ugyanúgy elkapott volna a harci vágy: nehogy itt, az utolsó lépésnél kelljen meghátrálnunk.

Tehát a keresztesek bizony mai szemmel nézve tényleg brutálisak, kegyetlenek voltak, de - akkori szemmel nézve - ők nem tartották magukat annak

Az első keresztes hadjárat sikerének okai:

Röviden összefoglalva a következő forrás is rámutat a legfőbb okra:

"(A frank páncélos vitézek) vasból kovácsolt tömböknek látszanak, melyekről lepereg a nyíl, a kardcsapás." (Mohamedán szemtanú a keresztes háborúk korából)

Más:

"Egy lovas frank vitéz dárdájával még Babilon kapuját is be tudná szakítani. " (Anna Komnénosz; valamint Runciman)

Tehát a hadjárat sikerét a nyugaton elterjedt, de keleten ismeretlen lovagi hadviselésnek köszönhetik a keresztesek. Az arab könnyűlovasoknak esélyük sem volt megállítani egy feléjük gördülő "acéllavinát". Még a legedzettebb, legtapasztaltabb arab harcosokban is meghűlt a vér, amikor látták a lándzsával feléjük vágtázó lovasokat, hallották a paták dübörgését.

Érdemes elgondolkodni az első forrás szövegén is. Akkor még csak láncing volt, de a forrás mohamedán írójának ha hihetünk, akkor ez felfogta a nyílvesszők nagy részét. Lehet, hogy az akkori arab íjak gyengék voltak, de ez nem változtat a tényen.

Szintén a lovagok kezére játszott az is, hogy a terület közögazgatásilag nem volt egységes. Jeruzsálem pl a Fatimida egyiptomi kalifátus kezén volt. Az emírségek, arab fejedelemségek pedig megosztottak voltak, a legtöbben egymás ellen harcoltak. Ezért is Jeruzsálem ostrománál inkább örültek annak, hogy az egyiptomi kalifátus meggyengül, nem hogy a segítségére siettek volna felmentő csapatokkal.

A templomos nagymesterek:

Hugues de Payns 1119-1136

Robert de Craon 1137-1149

Everard de Barres 1149-1152

Bernard de Trémélay 1152-1153

André de Montbard 1153-1156

Bertrand de Blanquefort 1156-1169

Philippe de Nablus 1169-1171

Odo de Sainr-Amand 1171-1179

Arnold de Torroja 1180-1184

Gérard de Ridefort 1185-1189

Robert de Sablé 1191-1193