| A Német Lovagrend a keresztes háborúk folyamán a legkésőbb kialakult lovagrend. Több mint hetven évvel a templomosok és a johanniták harcoló szerzetesrendjének megalakulása után keletkezett. Hosszú és kalandos történetéből tehát csak kb. 100 évet tartózkodott a Szentföldön, s csak eddig beszélhetünk róluk úgy, mint kereszetesekről, bár a név további, terjedelmes történetük alatt is rajtuk ragadt. De nemcsak ebben térnek el a lovagrendektől. Mind kialakulásuk előzményei, mind az a tény, hogy a későbbiekben a kis ispotályból kinőtt rend kelet-európai nagyhatalommá válik, és majd meghatározó szerepet fog játszani a német történelemben is, nagyon különbözővé teszi őket mind a templomosoktól, mind a johannitáktól.
Hogyan is kezdődött hát ennek az Európában szinte egyedülálló történelmi jelenségnek a története? Nos, az előzményeket Barbarossa Frigyesnél kell kezdenünk.
I. Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyes 1154-1190-ig ült a Német-Római Császárság trónján. A Német-Római Császárság volt az az állam, amelyet a pápa 962-ben a Római Birodalom örökösévé tett azzal, hogy az akkor uralkodó I. Ottót császárrá koronázta. Területe a mai Belgiumtól és a dán határtól egészen Lombardiáig és a Rhône partjától Lengyelországig terjedt. Ekkoriban Európa egyik legnagyobb hatalma volt mind gazdasági, mind katonai tekintetben. Barbarossa Frigyes idején Bolognában a pápától független birodalmi egyetemet alapítottak, tehát a császár tekintélye már-már a római pápáéval vetekedett. Ez volt a pápa és a császár küzdelmének, az ún. invesztitúra-háborúnak a csúcspontja, amikor I. Frigyes arra törekedett, hogy hivatalnoki rendszerével szükségtelenné tegye az egyház jelenlétét német földön. Anyagi fedezet hiányában azonban ezt el kellett halasztania. Ezért itáliai hadjáratba kezdett, hogy megszerezze a gazdag lombard városok jövedelmét. A Lombard Liga azonban, amely a pápa támogatását élvezte 1176-ban Legnanonál megverte Frigyes seregeit. Frigyes visszavonult német földre, s a Birodalom alulmaradt a pápasággal szemben. De mivel III. Sándor pápa nem nézte jó szemmel a bolognai egyetemet sem és azt sem, hogy Frigyes Rómát fenyegette, a kiátkozás réme fenyegette a német-római császárt.
Éppen ezért Barbarossa úgy döntött, hogy bűnbocsánatot nyer a pápánál. Erre 1189-ben jó alkalom kínálkozott, ugyanis Oroszlánszívű Richárd angol és II. Fülöp Ágost francia király keresztes hadjáratot indítottak a Szentföldre (III. kerszetes hadjárat). A császár csatlakozott hozzájuk seregeivel, mivel így akarta levezekelni a pápa ellen elkövetett bűneit.
A lovagrend megalapítása
A hadjárat még ugyanebben az évben el is indult. Azonban míg az angol és francia lovagok a tengeri utat választották, Barbarossa Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül kívánta megközelíteni a szentföldi keresztes államokat. Ez az útvonal veszélyesnek és hosszúnak bizonyult, mivel a bizánciak elég ellenségesen viselkedtek, és a portyázó szeldzsuk lovasok is úton-útfélen rátörtek a keresztesekre.
A császár mégis 1190-re nagy nehezen elérte a keresztény és biztonságos Örményországot. Itt úgy döntöttek, hogy pihenőt s nagy lakomát rendeznek. Barbarossa, miután degeszre ette magát, úgy döntött, fürdőt vesz a közeli tóban. Szíve azonban nem bírta a terhelést, s a császár megfulladt.
A katonák ettől teljesen demoralizálódtak. Eldöntötték, hogy a császár maradványait a Szentföldön helyezik el, s a holttestet magukkal is vitték, harcolni azonban már nem akartak. A szaracén támadások miatt csak Antiochiában , egy máig ismeretlen helyen tudták eltemetni a csontokat, Jeruzsálemig nem jutottak el. Ezután a német keresztesek nagy része a kikötővárosok, Haifa és Akkon felé igyekezett, hogy hazajuthasson.
Az utánpótlást szállító lübecki és brémai kereskedők azonban úgy döntöttek, hogy nem hajóznak haza, és Akkon városában felépítették a Szentföld első német ispotályát. Az ispotályt leginkább kórháznak fordítják manapság, bár helytállóbb, ha úgy képzeljük el őket, mint olyan fogadókat, ahol a zarándokok megpihenhettek, feltölthették készleteiket, s kórházi ellátást is kaptak.
Az ispotályt védelmező lovagok néhány év alatt rendkívül fegyelmezett lovagi testvériséggé kovácsolódtak, 1198-ban III. Celestin pápa a Német Lovagok Rendje (Ordo Equitum Teutonicum) néven önálló lovagrennddé nyilvánította az akkoni ispotály kereszteseit. Patrónusuk Szűz Mária lett, és a Templomos Rend reguláját vették át. Ruházatukban is hasonlítottak a templomosokhoz, páncélzatukon, fehér alapon a templomosok keresztjét fekete színű változatban viselték. Nekik is kötelező volt a hosszú szakáll, és a napi hét imádság.
A regula
Teuton lovag harci díszben.
Mivel a templomosok két fajta regulát kaptak, egyet 1129-ben a Troyes-i zsinat előtt fogadtak el, azután ezen lényegi változtatásokat eszközöltek. Az alapkoncepció így sem tért el sokban a szerzetesek Benedek regulájától és a ciszterciek szabályzatától. A lovagoknak mindig egyszínű ruhát, és szűk saruszerű cipőt kellett viselniük.
A Német Lovagrendbe csak a német nemesi származású nőtlen férfiak léphettek be, és szüzességi fogadalmat kellett tenniük. A nős rendtagok - lehetett akármennyi érdemük - legfeljebb csak a sergent címig vihették, amely a Lovagok világi fegyverhordozói tisztsége volt.
A Lovagrend élén a Nagymester (Hochmeister) állt. Szokás szerint a legtiszteletreméltóbb, legnemesebb és legtekintélyesebb lovagot nevezték ki. A kinevezés a teljes jogú lovagok tanácsában folyt le. Megválasztása után a Nagymester mindazonáltal nem rendelkezhetett teljhatalommal a Renden belül. Ő végezte az igazságszolgáltatást, de sem a birtokjövedelmekhez, sem a kincstárhoz nem volt közvetlen hozzáférése. A közigazgatást a neki alárendelt tartományparancsnokok (Landkomture) végezték. A gazdasági ügyek inkább a maréchall, a zászlóvivő felügyelete alá tartoztak. A nagymester azonban mindannyiuk felett állott a hierarchiában. Mind békében, mind háborúban a lovagoknak feltétlen engedelmet kellett tanúsítaniuk iránta.
A rend tagjainak még ezen kívül is egy sor, mai szemmel nézve igencsak szigorú, szabályt kellett betartania. Hálótermükben mindig gyertyát kellett égetniük, s páncélzatukat alváskor sem szabadott levetniük. Ezek az intézkedések minden bizonnyal az akkoriban is igen elterjedt szodómia esetleges előfordulása miatt vezettettek be. Elterjedtségét mutatja, hogy a Szabályzatban szinte a legszigorúbb büntetést a rendtagok közötti homoszexualitás miatt rója ki a vétkesre.
Étkezésüknek is igen szegényesnek kellett lenni. Vasárnap két tál ételt kaptak (kivéve a sergenteket). Hétfőn, szerdán és szombaton csak zöldséget ehettek, pénteken böjtöltek. Hetente háromszor kaptak húst, de azt is csak az erőnlét fenntartása végett. Ugyanis amíg a szerzeteseknek az imádság jelent aszkézist, addig a lovagoknál ugyanezt a szerepet a harc tölti be. Ezért elképzelhetetlen volt számukra a ciszterciek hústalan étrendje. Ugyancsak kerülniük kellett a "felesleges beszédet és haszontalan nevetést", így beszédben való érintkezésük a lehető legminimálisabb volt.
Akkon régi kikötője.
Ezen regula a lovagrendek esetében igen általánosnak mondható, s a Német Lovagrend - mint a két fő lovagrend kései "változata" - is ugyanazt a struktúrát vette fel, mint ami akkor már megszokott volt. Fő szerkezeti elemekben tehát nem mutat komolyabb eltérést sem a johannitáktól, sem a templomosoktól.
Volt azonban néhány dolog, ami a lovagrendet mégis egyedivé tette, s úgymond magában is rejtette a Rend történetének későbbi alakulását. Ez volt ugyanis az egyetlen lovagrend, amelynek tagjai a szabályzat szerint csak egy nép, a német nép köréből kerülhetett ki. Míg mind a templomosoknál, mind a johannitáknál voltak francia, angol, németalföldi s néha még itáliai rendtagok is, addig ez a lovagrend a Szentföldön a Barbarossa Frigyes utáni folyamatos német jelenlét zálogává lett.
Szervezetének tevékenysége viszont inkább az Ispotályosok tevékenységével volt rokon. Hierarchiájukban is az ellátó, gyógyító funkció dominált. A Rend három fajta tagját különböztethetjük meg: a lovagot, akinek a rendházak védelme és a csatákban való képviselet volt a feladata, a papok, akikre az intézmények vezetése hárult és az ún. "szolgálattevő testvérek", akik az ispotályokban ápolókként tevékenykedtek.
Egy évtized leforgása alatt a Jeruzsálemi Királyság főbb területeinek mindegyikén találunk Német Ispotályt is. A legnagyobbakat Akkonban és Jeruzsálemben. Sőt, az utóbbi olyan jelentőséggel bírt, hogy sokáig azt feltételezték, hogy ez volt a lovagrend ősi fészke. Akkon kikötőjében pedig egész városrészt tudhattak magukénak, egy nagyobb rendházzal és ősi ispotályukkal egybekötve.
Forrás: Sulinet
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
