Nagy volt a nemzetek között, a tartományok közt fejedelemasszony: robotossá lőn!... azok közül, kik szerették; mind megcsalták barátai, ellenségeivé lőnek." (Siralmak  1,1,2)

1199. novemberében Tibold champagne-i gróf az Aisne melletti Ecri várába hívta lovagi tornára barátait és szomszédait. A torna után az urak arról beszélgettek, hogy újabb keresztes hadjáratra lenne szükség. A gróf mélyen átérezte az ügy fontosságát, hiszen unokaöccse volt Fülöp Ágostnak és Oroszlánszívű Richárdnak, és testvére annak a Henrik grófnak, aki akkor Palesztinában uralkodott. Buzdítására egy vándorprédikátor, Neuilly Fulkó is beszélt a vendégekhez. Ékesszólásától fellelkesedve az egész vendégsereg megfogadta, hogy felveszi a keresztet. Követet indítottak a pápához, hogy értesítsék kegyes elhatározásukról. III. Ince ekkor már több mint egy éve ült a pápai trónon. Szenvedélyes becsvágytól fűtve igyekezett elismertetni, hogy a Szentszék tekintélye nem evilágról származik, ugyanakkor óvatos, messzelátó, tisztafejű ember volt, törvénytudós, aki mindig megkereste követeléseihez a megfelelő jogi alapot, továbbá olyan politikus volt, aki készen állt bármilyen keze ügyébe kerülő eszközt felhasználni. Aggasztotta a keleti helyzet. Egyik első lépéseként kinyilvánította óhaját, hogy új keresztes hadjárat induljon Keletre. 1199-ben írt Aymar jeruzsálemi pátriárkának, s részletes jelentést kért a frank királyság helyzetéről.

Jeruzsálem királyai a pápa vazallusai voltak, és így a pápa VI. Henrik császár aktív politikájának köszönhetően még inkább segítségükre óhajtott sietni. Henrik azzal, hogy koronát küldött Ciprusra és Örményországba, nyíltan kétségbe vonta a pápa tekintélyét a térségben. A pápát a tapasztalat arra tanította, hogy királyok és császárok jelenléte nem feltétlenül kívánatos a hadjáratokban. Az egyetlen sikeres keresztes hadjárat az első volt, és abban koronás fő nem vett részt. Egy többé-kevésbé azonos népcsoportból származó bárókból álló keresztes sereg segítségével el lehetne kerülni a nemzeti és uralkodói vetélkedéseket, amelyek oly sok kárt okoztak a második és a harmadik keresztes hadjáratnak. Így a feltámadó féltékenység nem lehet túl jelentős, és könnyen kezelhetné a pápa rátermett képviselője. Ince tehát melegen üdvözölte a Champagne-ból érkező híreket. A Tibold által kezdeményezett mozgalom nemcsak hathatós segítség lehet a keresztény Keletnek, de arra is Felhasználható, hogy megerősítse irányításával a római kereszténység egységét is.

A pápaság szempontjából az időpont is kedvező volt. Éppen úgy, mint az első keresztes hadjárat idején, nem volt nyugati császár a trónon, aki beavatkozhatott volna a dolgokba. 1197. szeptemberében VI. Henrik halála fenyegető veszélytől szabadította meg az egyházat. Henrik mint Barbarossa Frigyes fia és Szicília örökösnőjének férje 1194 óta szilárdan kezében tartotta az örökségét, így hatalmasabb volt, mint bármelyik nyugati uralkodó Nagy Károly óta. Igen nagy fontosságot tulajdonított hivatalának, és csaknem sikerült elfogadtatnia a császárság örökösödési jogát. Hogy koronákat osztogatott keleten, a fogoly Oroszlánszívű Richárdtól pedig hűbéri esküt követelt, azt mutatja, hogy magát a „királyok királyának" tartotta. Nem titkolta, hogy gyűlöli Bizáncot, a nagy múltú birodalmat, mellyel, hagyományait tekintve, saját császársága nem kelhetett versenyre. Azt sem rejtette véka alá, hogy a normannok politikájának mintegy folytatásaként olyan mediterrán birodalmat kíván létrehozni, amely feltételezi Bizánc pusztulását. Egy ilyen politika elkerülhetetlen része volt egy keresztes hadjárat. A császár az egész 1197-es esztendőt e tervek alapos kidolgozásával töltötte. Az ugyanabban az évben Aktionban partra szállt német csapat az előőrse volt annak a nagyobb seregnek, amelynek ő maga akart az élére állni. III. Celesztin pápa, félénk, ingadozó ember lévén nagy zavarban volt, de meg sem próbálta lebeszélni, pusztán csak figyelmeztette, hogy ne indítson azonnali támadást Konstantinápoly ellen, mert egyházegyesítési tárgyalásokat folytatott a bizánci császárral. Ha Henrik harminckét éves korában nem halt volna meg váratlanul Meseinában, éppen amint nagy sereget szervezett a Kelet meghódítására, akár az egész keresztény világ uralkodójává küzdhette volna fel magát.

Celesztin pápa csak néhány hónappal élte túl a császárt. III. Ince trónra léptekor világi vetélytárs nélkül állt. Az özvegy Konstacia császárné szicíliai királyságát és kisfiát, Frigyest a pápa gondjaira bízta. Németországban, ahol a szicíliai anyától született herceg ismeretlen volt, nagybátyja, Henrik fivére, Sváb Fülöp vette birtokba a családi földeket, és bejelentette igényét a császári címre. Kiderült, hogy a Hohenstaufenok ellenségei csak ideiglenesen hunyászkodtak meg. A Welf ház ellenjelöltet állított Brunswick Ottó személyében. 1199. márciusában egy nyílvessző megölte Richárd angol királyt, akinek az öröksége felett öccse, János és unokaöccse, Artúr vetélkedett, Fülöp francia király aktív részvételével. Mivel az angol és a francia király el volt foglalva, s Németországban polgárháború dúlt, Dél-Itáliában pedig helyreállt a pápai hatalom tekintélye, Ince nyugodtan folytathatta a keresztes hadjárat kihirdetését. Előzetesen tárgyalásokat kezdett III. Alexiosz bizánci császárral az egyházegyesítésről.

Franciaországban a pápa fő ügynöke a vándorprédikátor, Neuilly Fulkó volt, aki régóta vágyott arra, hogy keresztes hadjáratot hirdessen az embereknek. Híres volt arról, hogy nem rettent meg uralkodók jelenlétében sem; egyszer megparancsolta Richárd királynak, hogy hagyjon fel büszkeségével, fösvénységével és bujaságával. (Richárd felajánlotta, hogy büszkeségét a templomosokkal házasítja össze, a fukarságát a ciszterciekkel és bujaságát a püspökeivel). A pápa felkérésére beutazta Franciaországot és meggyőzte a köznépet, hogy kövesse az urakat a szent háborúba. Németországban Pairis-i Márton apát legalább ilyen hatékonyan működött, habár ott a nemességet túlságosan lekötötte a polgárháború, és nem szentelt különösebb figyelmet rá. Ám sem Fulkónak, sem Mártonnak nem sikerült olyan lelkesedést kelteni, mint az első keresztes hadjárat hirdetőinek. Az újoncok toborzása rendezettebben folyt ugyan, de főként azokra szorítkozott, akiknek a hűbérura is felvette a keresztet. A bárók legtöbbjét nem kegyes érzelmek hajtották, hanem hogy a szigorú Fülöp Ágost királytól távol új földeket szerezzenek maguknak. Champagne-i Tibold volt a mozgalom általánosan elismert vezetője. Sok nagyúr tartott vele: Hainault-i IX. Balduin, Flandria grófja fivérével, Henrikkel; Lajos, Blois grófja; Le Perche-i III. Geoffroy, IV Simon de Montfort a fivéreivel; Enguerrand de Boves, Dampierre-i Rajnald, Villehardouini Geoffroy és számos kisebb úr Észak-Franciaországból és a Németalföldről. Autun püspöke is bejelentette részvételét egy csapat auvergne-i lovag élén. A Rajna vidékén Halberstadt püspöke és Katznellenbogen grófja számos szomszédjával együtt felvette a keresztet. Példájukat hamarosan sok észak-itáliai főúr is követte, akiknek az élén Montferrati Bonifác őrgróf állt. Az ő részvétele ébresztett először aggodalmat Ince pápában, hiszen a Montferratiak a Hohenstaufenok hű barátai és szövetségesei voltak.

Nem lehetett gyorsan megszervezni a hadjáratot. Először is hajókat kellett találni, amelyek Keletre szállítják majd a csapatokat, mert Bizánc hanyatlásával a Balkánon, és az Anatólián át vezető szárazföldi út nem volt többé járható. A keresztesek egyikének sem állt rendelkezésére a hajóhad, Flandria grófjának kivételével. A flamand flotta el is szállította Palesztinába a résztvevőket Nesle-i János parancsnoksága alatt.

Felmerültek továbbá általános stratégiai kérdések is. Amikor Oroszlánszívű Richárd elhagyta Palesztinát, úgy vélte, hogy Egyiptom a szaracén birodalom sebezhető pontja. Ezért elhatározták, hogy Egyiptom lesz a keresztesek célja. Az 1200-as év különböző tárgyalásokkal telt el, melyeket Ince valamiképpen megpróbált irányítani. 1201. márciusában Champagne-i Tibold hirtelen meghalt, s helyébe a keresztesek Montferrati Bonifácot választották. Ez érthető döntés volt. A Montferrati háznak fontos kapcsolatai voltak a Kelettel. Bonifác apja, Vilmos palesztinai báróként halt meg. Bonifác testvérei közül Vilmos Jeruzsálemi Szibillát vette nőül, és ő volt a gyermek V Balduin király apja. Bonifác másik testvére, Rainier, Manuél császár leányát vette el, őt Konstantinápolyban ölték meg. Konrád testvére pedig Tűrosz megmentője, a Szentföld kormányzója, s a jelenlegi trónörökösnő apja volt. Ám azzal, hogy ő lett a hadjárat vezetője, Ince pápa befolyása csökkent. Bonifác 1201. augusztusában Franciaországba ment, és Soissonban találkozott fontosabb vezértársaival, akik megerősítették vezetővé választását. Onnan Németországba ment, s a téli hónapokat régi barátjánál, Sváb Fülöpnél töltötte.

Sváb Fülöp maga is érdekelt volt keleti ügyekben, de őt Bizánc vonzotta inkább, mint Szíria. Teljes mértékben osztozott a gyűlöletben, amelyet dinasztiája táplált a bizánci császárok iránt. Arra számított, hogy rövidesen nyugati császár lesz, és szerette volna megvalósítani Henrik bátyja terveit. Személyes kapcsolatai is voltak Bizánccal. Amikor VI. Henrik meghódította Szicíliát, foglyai között ott volt a trónjától megfosztott szicíliai trónörökös, Roger fiatal özvegye, Eiréné Angéliné, Angélosz Izsák császár leánya is, akit Henrik feleségül adott Fülöphöz. Szerelmi házasság volt, és Fülöp, szerelmén keresztül belekeveredett az Angéloszok dinasztikus viszályaiba.

 Az esküvő után néhány hónappal Fülöp apósa, Izsák császár elveszítette trónját. A hatalom nem javított Izsák képességein. Tisztviselői korruptak és ellenőrizhetetlenek voltak, ő pedig sokkal különcebb, költekezőbb volt annál, mint amit elszegényedett birodalma lehetővé tett volna számára. A Balkán-Félsziget felét megszerezte tőle az erős, feltörekvő oláh-bolgár királyság. A törökök egészen 1192-ig, II. Kilidzs Arszlán haláláig folyamatosan áramlottak be Anatóliába, elvágva a bizánciakat Anatólia déli partjaitól és Szíriától. Konstantinápoly egyre több kedvezményt juttatott az olaszoknak készpénzért cserébe. Amikor Izsák nagy költséggel és pompával nőül vette Magyarországi Margit hercegnőt, adókkal megnyomorított alattvalói feldühödtek. Családja is kezdett elfordulni tőle, és 1195-ben fivére, Alexiosz sikeres palotaforradalmat robbantott ki. Izsákot megvakították, börtönbe vetették fiával, az ifjú Alexiosszal együtt. III. Alexiosz, az új császár sem volt sokkal ügyesebb uralkodó a testvérénél. Volt némi diplomáciai érzéke, próbálta megszerezni a pápa barátságát, felajánlotta, hogy kezdjenek tárgyalásokat az egyházegyesítésről (a pápa barátsága talán megmenthette volna őt a VI. Henrik által tervezett támadástól), intrikái révén pedig sikerült megosztania a szeldzsuk uralkodókat. A belügyeket azonban a feleségére, Eufrozinára hagyta, aki épp olyan különc volt, mint trónjától megfosztott sógora, és őt is épp olyan korrupt módon szolgálták.

1201. végén az ifjú Alexiosz, Izsák fia megszökött börtönéből, és nővére udvarába, Németországba utazott. Fülöp barátságos fogadtatásban részesítette, bemutatta Montferrati Bonifácnak. Hárman tanácsot tartottak. Aleoiosz el szerette volna nyerni apja trónját. Fülöp hajlandó volt segíteni Alexioszt, csak hogy a bizánci császár a német-római császárság alárendeltje legyen. Bonifác rendelkezésére állt egy keresztes sereg. Nem válna-e a keresztes hadjárat előnyére, ha útközben- mintegy pihenésképpen - visszaültetné a baráti uralkodót a konstantinápolyi trónra. (Az a kérdés, hogy a negyedik keresztes hadjárat eltérítése előre meg volt tervezve vagy sem, nagyon kemény vitákat váltott ki. Valószínűleg az az igazság, hogy mind Sváb Fülöpnek, mind Bonifácnak, mind a Velenceieknek megvolt az oka Konstantinápoly megtámadására. Aleksziosz megérkezése tette lehetővé a terv megvalósítását. A pápának nem voltak ilyen szándékai és az átlagos keresztes, aki általában francia volt, a Szentföldre készült, később azonban hagyta, hogy a körülmények befolyásolják.)

A keresztesek ezalatt a tengeri utazást próbálták megszervezni. 1201. elején, amikor Champagne grófja még élt, tárgyalások kezdődtek Velencével, és Villehardouini Geoffroyt küldték el a részletek megbeszélésére. A követ áprilisban megegyezett a velenceiekkel. Velence nyolcvanötezer kölni ezüstmárka fejében hajlandó volt felkészülni 1202. június 28-ára, és hajókkal és egyesztendei élelemmel ellátni 4500 lovagot, a lovaikat, 9000 fegyvernököt és húszezer gyalogos katonát. A Köztársaság ezenkívül ötven gályát is a keresztesek rendelkezésére bocsátott azzal a feltétellel, hogy a hadjárat zsákmányának fele Velencét illeti. Amint megszületett az egyezség, felszólították a kereszteseket, hogy gyülekezzenek Velencében, ahonnan Egyiptomba kellett volna hajózniuk. A pápa jóváhagyta az egyezményt, de minden lelkesedés nélkül, mert nyilvánvalóan gyanakodott a velenceiekre.

Néhány keresztesnek gyanús volt a Velencével kötött megállapodás. Autun püspöke kis csapatát Marseille-ből egyenesen Szíriába vezette. Mások, közöttük Dampierre-i Rajnald, türelmetlenkedtek a velencei várakozás miatt, és maguk szervezték meg a hajóutat Aktionba. Az egyszerűbb keresztesek azért elégedetlenkedtek, mert a cél Egyiptom megtámadása volt. Ok azért álltak be keresztesnek, hogy visszaszerezzék a Szentföldet, és nem értették, hogy miért is kellene máshova menniük. Az elégedetlenséget szép csendesen szították a velenceiek, akiknek eszük ágában sem volt megsegíteni egy Egyiptom elleni támadást. Al-Ádil nagyon is jól tudta, hogy milyen előnyös országai számára az Európával folytatott kereskedelem, s miután megszerezte Egyiptomot, jelentős kereskedelmi engedményeket adott az olasz városoknak. Miközben a velencei kormány a keresztesekkel alkudozott a sereg szállításáról, velencei követek Kairóban kereskedelmi egyezményt dolgoztak ki a szultán alkirályával, aki 1202. tavaszán aláírta a megállapodást, miután az al-Ádil által Velencébe küldött különleges megbízottakat biztosították afelől, hogy a dózse nem fog támogatni semmilyen Egyiptom ellen irányuló hadjáratot.

Nem tudjuk, értették-e a keresztesek a velencei diplomácia finom árnyalatait. Ha gyanakodott is valaki közülük, hogy becsapják őket a velenceiek, akkor sem tehetett sokat. A megkötött egyezség teljesen a velenceiek kezébe adta a sereget, annál is inkább, mert az összegyűltek nem tudták kifizetni a kialkudott nyolcvanötezer ezüstmárkát. 1202. júniusában együtt volt a sereg, mivel azonban nem volt együtt a pénz, a Köztársaság nem volt hajlandó kiállítani a hajókat. A keresztesek a Lidón, a kis San Niccolo szigeten táboroztak, a velencei kereskedők, akiknél alaposan eladósodtak, állandóan zaklatták és fenyegették őket, hogy ha nem lesz pénz, nem kapnak elltást. Szeptemberre a keresztesek már hajlandók voltak elfogadni bármilyen velencei ajánlatot. Bonifác a pápánál tett sikertelen látogatását követően, a nyár folyamán Velencébe érkezett, már készen állt a velenceiekkel való együttműködésre. Néhány évtizeden át elhúzódó háború folyt Dalmácia birtoklásáért a Velencei Köztársaság és a magyar király között, és nem sokkal korábban Dalmácia kulcsfontosságú városa, Zára a magyaroké lett. Velence a keresztesek tudomására hozta tehát, hogy elindulhatnak, a fennmaradó adósságot később is rendezhetik, amennyiben tesznek egy kis kitérőt és visszafoglalják Zárát. Amint a pápa meghallotta, azonnal megtiltotta az ajánlat elfogadását. Akármit is gondoltak azonban a keresztesek az ügy erkölcsi oldaláról, nem tehettek mást, mint elfogadták a velenceiek követelését.

A dolgokat a színfalak mögött Montferrati Bonifác rendezte el, akinek nem voltak különösebb keresztény aggályai, és Enrico Dandolo velencei dózse. Dandolo már nagyon öreg volt, de a kor nem csökkentette sem energiáit, sem becsvágyát. Harminc évvel korábban követségben járt Konstantinápolyban, ahol belekeveredett egy verekedésbe, és részben elveszítette a látását. A Bizánc elleni keserűségét csak növelte, hogy nem sokkal azután, hogy 1193-ban dózsévé választották, III. Alexiosz császárral csak nehezen tudta megújítani azokat a kedvező kereskedelmi feltételeket, amelyeket Izsák biztosított Velencének. Ezért készen állt arra, hogy megvitassa Bonifáccal a Konstantinápoly elleni hadjárat tervét. A keresztes hadjárat látszatát mindenesetre fenn kellett tartani. Amint a keresztesek elfogadták Zára megtámadásának tervét, a Szent Márk bazilikában ünnepélyes szertartásra került sor, amelynek során a dózse és főbb tanácsadói látványosan felvették a keresztet.

1202. november 8-án Velencéből útra kelt a flotta, és két nappal később Zárához ért. Heves támadás után a város 15-én megadta magát, és a támadók alaposan kifosztották. Három nappal később velenceiek és keresztesek már a zsákmány elosztásán csaptak össze, utána valahogy mégis helyreállt a rend. Akkor a dózse és Bonifác úgy döntött, hogy abban az évben már túl késő Keletre indulni. A sereg a telet Zárában töltötte, a vezetők pedig a további hadműveleteken törték a fejüket.

Amikor Zára kifosztásának híre elért Rómába, Ince pápa megrendült. Tűrhetetlen volt, hogy a keresztes sereg, az ő parancsainak ellenszegülve, megtámadja az egyház egyik hű fiának a birtokát. Kiközösítette az egész sereget. Amint rájött, hogy a keresztesek maguk is zsarolás áldozatai, feloldozta őket, de a velenceiek továbbra is ki voltak közösítve.

Dandolót mindez egyáltalán nem zavarta. Bonifácon keresztül máris kapcsolatban állt egy másik kiközösítettel, Sváb Fülöppel. 1203. elején követ érkezett Németországból Zárába, Sváb Fülöptől Bonifáchoz, aki magával hozta Fülöp sógora, Alexiosz részletes ajánlatát. Ha a keresztes sereg Konstantinápoly ellen vonul és visszahelyezi Alexioszt a császári trónra, Alexiosz kifizeti a velenceieknek azt az összeget, amellyel a keresztesek még tartoznak nekik, és ellátja őket az Egyiptom meghódításához szükséges pénzzel és felszereléssel, valamint rendelkezésükre bocsát egy tízezer fős kontingenst a bizánci seregből. Alexiosz ezen kívül készen állt arra, hogy a Szentföldön ötszáz lovag ellátását fedezze, továbbá megígérte, hogy a konstantinápolyi egyház aláveti magát Rómának. Bonifác minderről beszámolt Dandolónak, akinek nagyon tetszett az ötlet. Ezek szerint Velence megkapja a pénzét, s még a görögöket is megalázza, sőt megnöveli és megerősíti kereskedelmi kiváltságait az egész bizánci birodalomban. Az Egyiptom elleni támadást majd később könnyedén meghiúsíthatja.

Amikor a keresztesek elé terjesztették a javaslatot, voltak, aki nem helyeselték, többek között Montmirail-i Rajnald, aki úgy vélte, hogy azért vették fel a keresztet, hogy a muszlimok ellen harcoljanak, és semmilyen mentséget nem talált a további halogatásra. A tiltakozók odahagyták a sereget és elhajóztak Szíriába. Mások, tiltakozva bár, a sereggel maradtak, megint másokat lecsendesített az időben érkezett velencei pénz. Az egyszerű keresztesekkel azonban elhitették, hogy Bizánc a keresztes háborúk során folyamatosan a kereszténység árulója volt, miért is bölcs és érdemszerző dolog most rákényszeríteni az együttműködésre. A seregben levő vallásos emberek úgy vélték, helyesebb, ha elősegítik azt a politikát, melynek eredményeképp a szakadár görögök megtérnek a nyájhoz. A világiasabban gondolkodók elmerengtek Konstantinápoly gazdagságán, gazdag tartományain, és már előre örültek a zsákmánynak. A bárók némelyike, köztük Bonifác is, talán még ennél is tovább ment, s azt számítgatta, hogy mennyivel kellemesebbek lesznek új birtokai az Égei-tenger partján, mint azok, amelyekre a sokat szenvedett Szíriában tehetne szert. A Nyugat már régóta neheztelt a keleti kereszténységre, így Dandolo és Bonifác könnyen meg tudta szerezni a közvélemény támogatását.

A pápa egyre nyugtalanabb lett a keresztes hadjárat miatt, különösen, amikor tudomást szerzett az újabb tervről. A velenceiek és Sváb Fülöp barátai által forralt terv feltehetőleg nem válik az egyház becsületére. Ismerte ezen kívül a fiatal Alexioszt, és nem tartotta érdemes ifjúnak. De túl késő volt már ahhoz, hogy hatékonyan tiltakozzék, s amennyiben a kitérő valóban biztosítja a tényleges bizánci segítséget a hitetlenek ellen, és egyházegyesítést eredményez, akkor végül is igazolható lesz. A pápa beérte azzal, hogy kiadott egy rendeletet, mely szerint többé nem szabad keresztényeket megtámadni, csak akkor, ha tevőlegesen akadályozzák a szent háborút. Hosszabb távon bölcsebb lett volna, ha eredménytelenül ugyan, de nyíltan és tántoríthatatlanul helytelenítette volna az ügyet. A görögök számára, akik mindig gyanakodtak a pápa szándékait illetően, s nem ismerték a nyugati politikai cselszövéseket, a pápa felemás ítélete csak azt bizonyította, hogy ő áll az egész intrika mögött.

Alexiosz április 25-én Németországból megérkezett Zárába, s néhány nappal később a sereg elhajózott. Először Durazzóban álltak meg, ahol Alexioszt elismerték császárnak, Korfun pedig Alexiosz ünnepélyes keretek között egyezményt írt alá szövetségeseivel. Május 25-én folytatták útjukat. A flotta körbehajózta a Peloponnészoszt, majd északra Fordult, Androsz szigete felé, és az ottani bővizű forrásokból feltöltötte víztartályait. Androsztól a senki által sem védett Dardanellák felé indult a flotta. Trákiában éppen folyt a betakarítás, így a keresztesek kikötöttek Abüdoszban, hogy összeszedjenek minden összeszedhetőt. Június 24-én a császári főváros közelébe értek.

III. Alexiosz császár nem készült fel érkezésükre. A császári sereg nem heverte ki a Manuél császár uralkodásának utolsó éveiben elszenvedett csapásokat, csaknem kizárólag zsoldosokból állt. Ilyen helyzetben érthető, hogy nem lehetett a frank egységekre számítani, a szláv és a besenyő katonák pedig csak addig tartottak ki, amíg elegendő készpénz volt a kifizetésükre. A varég testőrség, amely főként angolokból és dánokból állt, hagyományosan a császár személyéhez ragaszkodott, de III. Alexiosz nem az az ember volt, aki iránt különösképp lojálisak lettek volna testőrei. Bitorló volt, nem katonai érdemei, nem államférfiúi képességei, hanem egy kis palotaforradalom révén került trónra, s a későbbiekben sem mutatkozott alkalmasnak a kormányzásra. Nem bízhatott sem a seregében, sem alattvalóiban. Az tűnt tehát a legbiztonságosabbnak, ha nem csinál semmit. Konstantinápoly kilenc évszázados történelme során már annyi vihart kiállt, minden bizonnyal ki fog bírni még egyet.

Miután a keresztesek sikertelen támadást intéztek a Boszporusz ázsiai partján fekvő Khalkédon és Khrüszopolisz ellen, partra szálltak Galatában, az Aranyszarv másik partján. Elfoglalták a várost, és sikerült átszakítaniuk az Aranyszarv-öböl bejáratát védő láncot, így hajóikkal bejutottak a kikötőbe. Az ifjú Alexiosz elhitette velük, hogy egész Bizánc sietni fog üdvözlésére. Meglepetéssel állapították meg, hogy bezárták előttük a városkapukat, és hogy a falakon felsorakoztak a katonák. A hajókról az Aranyszarv-öböl felől a falak ellen indított első támadások nem jártak sikerrel, de július 17-én, kemény küzdelem után, Dandolo és a velenceiek rést ütöttek a Falon. III. Alexiosz, aki legalább annyira meglepődött azon, hogy a város védekezett, mint a keresztesek, már a menekülésen töprengett. Olvasta a Bibliában, hogyan menekült el Dávid Absalom elől, s hogyan maradt életben, hogy azután visszaszerezze trónját. Alexiosz magával vitte kedvenc leányát, egy ékkövekkel teli batyut, kilopakodott a szárazföldi falakon át és a trákiai Moszünopoliszban talált menedékre. A császár nélkül maradt kormány gyors, de ravasz döntést hozott. Kihozták börtönéből a megvakított Izsák császárt és trónra ültették, Dandolónak és a kereszteseknek pedig bejelentették, hogy mivel a trónkövetelő apja visszakapta a trónját, nem kell tovább harcolniuk. Az ifjú Alexiosz egészen addig nem is vett tudomást apja létezéséről, ekkor azonban nem tagadhatta meg. Rávette szövetségeseit, hogy hagyjanak fel a támadással. Követeket küldtek a városba, hogy az ostromlók hajlandók elismerni Izsákot, amennyiben a fia társcsászár lesz, és ha mindketten betartják az Alexiosz által megkötött egyezségeket. Izsák megígérte, hogy eleget tesz követelésüknek. Augusztus elsején a Hagia Szophia szkesegyházban tartott ünnepélyes istentiszteleten, a vezető keresztes bárók jelenlétében IV Alexioszt atyja társcsászárává koronázták.

IV Alexiosz csakhamar rájött, hogy egy császár nem lehet olyan felelőtlen, mint egy trónkövetelő. Heves ellenállást váltott ki azzal a kísérletével, hogy a város papságát rávegye Róma fennhatóságának elismerésére és a latin szertartások bevezetésére. A megígért sok pénz összegyűjtése sem ment könnyen. Uralkodása elején elhamarkodottan bőkezű ajándékokat osztogatott a keresztes vezérek között, fokozva ezáltal mohóságukat. Amikor ígérete szerint a keresztesek adósságát meg akarta fizetni a velenceieknek, rájött, hogy nincs elegendő pénz a kincstárában. Alexiosz ekkor új adókat vezetett be, és még jobban magára haragította az egyházat a temérdek egyházi ezüsttárgy elkobzásával, melyet a velenceiek számára olvasztottak be. 1203. őszén és telén a feszültség egyre nőtt a városban. A polgárokat felbőszítették az utcákon páváskodó, fennhéjázó frank lovagok. A kereskedelem megbénult. Részeg nyugati katonák csoportjai szüntelen fosztogattak a környező falvakban, nem volt többé biztonságos az élet a falakon kívül. Amikor néhány francia vallási buzgalmában felgyújtotta a Konstantinápolyba látogató muszlim kereskedők számára épült egyik mecsetet, a tűzvész egy egész városrészt elpusztított. A keresztesek éppolyan elégedetlenek voltak, mint a bizánciak. Kezdtek rájönni, hogy a bizánci kormány nem lesz képes a IV Alexiosz által tett ígéretek beváltására. Nem volt kilátás sem az ígért pénzre, sem az ígért katonaságra. Alexiosz csakhamar feladta a kilátástalan küzdelmet, hogy kielégítse vendégeit. Meghívta őket egy kis ünnepségre a palotába, segítségükkel megtámadta Trákiában a nagybátyját, III. Alexioszt, s mihelyt egy kis győzelmet aratott, visszatért a diadal megünneplésére. Éjjel-nappal az élvezeteknek élt. Apja, Izsák, aki vaksága miatt nem tudott részt venni a kormányzati munkában, bezárkózott kedvenc csillagjósaival, akiknek a próféciái nem sok jót ígértek. Elkerülhetetlennek látszott a nyílt szakítás, Dandolo mindent megtett, hogy esztelen követelésével sürgesse ezt a percet.

Konstantinápolyban csak két férfi látszott alkalmasnak a helyzet ellenőrzésére, mindkettő az előző császár, III. Alexiosz veje volt. Anna férje, Laszkarisz Theodórosz kitűnő katona volt, a latinokkal szembeni első ellenállás szervezője, de visszavonult, midőn apósa elmenekült. Eudokia férje, Alexiosz Murtzuphlosz éppen ellenkezőleg, IV Alexiosz kegyeiért esedezett, s végül elnyerte a prótovesztiariosz címet. Most ő állt a nemzeti párt élére. 1204. januárjában felkelést szervezett, feltehetően az volt a célja, hogy elűzze a trónról IV Alexioszt. A felkelés egyetlen kézzelfogható eredménye az volt, hogy megsemmisült a fórumon álló, nyugat felé tekintő óriási Pallasz Athéné szobor, Pheidiasz alkotása. A részeg tömeg fejszékkel darabokra törte, pusztán mert úgy látták, mintha az istennő kézmozdulatával behívná a megszállókat.

Februárban a keresztesek küldöttséget menesztettek a Blakhernai palotába, s azt követelték Alexiosztól, hogy azonnal teljesítse ígéreteit. A császár csak tehetetlenségéről tett tanúbizonyságot, a küldötteket csaknem darabokra szaggatta a dühödt tömeg, amikor kijöttek a palota fogadóterméből. A tömeg onnan a Hagia Szophia székesegyházba sietett, megfosztotta a tróntól Alexioszt, és a helyébe egy ismeretlen nemest, bizonyos Nikétasz Kanaboszt választotta, aki éppen jelen volt és igyekezett elhárítani a megtiszteltetést. Ekkor Murtzuphlosz betört a palotába. Senki sem próbálta megvédni IV. Alexioszt, akit egy föld alatti börtönbe vetettek és megfojtottak. A Fiatalember rászolgált arra, hogy senki se sirassa. Apja, Izsák néhány nap múlva meghalt a gyász és a vele szemben szándékosan alkalmazott embertelen bánásmód következtében. Az ismeretlen Kanaboszt bebörtönözték, és V. Alexiosz néven Murtzuphlosz lépett a trónra.

A palotaforradalom nyílt kihívás volt a keresztesek számára. A velenceiek már jó ideje arra ösztökélték őket, hogy az az egyetlen hatékony módszer, ha lerohanják Konstantinápolyt, és egy nyugatit ültetnek a császári trónra. Immáron indokoltnak tűnt a tanács megvalósítása. De nem volt könnyű az új császár személyének megválasztása. A galatai táborban az egész március vitákkal telt el. Voltak, akik Sváb Fülöpöt kívánták a trónra, hogy így egyesüljön a két császárság. Fülöp azonban messze volt, ki volt közösítve és a velenceiek nem lelkesedtek egy túl erős birodalom gondolatától. Montferrati Bonifác látszott a legalkalmasabb jelöltnek. Jóllehet Dandolo nyíltan kimutatta iránta való szeretetét, a velenceiek ennek ellenére nem helyeselték a jelölését. Bonifác a szemükben nagyon is becsvágyó volt, mi több, kapcsolatot tartott fenn a genovaiakkal. Ekkor elhatározták, hogy hat frankból és hat velenceiből álló esküdtszék fogja megválasztani a császárt, közvetlenül a város bevétele után. Ha ez a császár frank lesz - és ez tűnt a kívánatosabbnak-, akkor egy velenceit kell megtenni pátriárkának. A császár megkapja a nagy császári palotát és a Blakhernai rezidenciát, valamint a város és a birodalom egynegyedét. A fennmaradó háromnegyeden a velenceiek és a keresztes lovagok osztoznak, fele-fele arányban hűbérbirtokokra osztva. A dózse kivételével minden hűbérúrnak hűbéri esküt kell tennie a császárnak. Mindent az „Isten, a pápa és a birodalom dicsőségére" kell szentelni. Többé már nem áltatták magukat azzal, hogy a sereg valaha is a hitetlenek ellen fog harcba szállni.

V. Alexiosz erélyes, de népszerűtlen uralkodó volt. Elbocsátott maga mellől mindenkit, akinek a hűségében nem volt bizonyos. Köztük volt a történetíró Nikétasz Khoniatész is, aki azután Krónikájában bosszút is állt rajta ezért. A császár megkísérelte a falak kijavítását és a lakosság megszervezését a város védelmére. A sorozatos forradalmak demoralizálták a városvédőket, és a provinciákból már nem lehetett csapatokat hozatni a fővárosba. A városban voltak velenceiek által fizetett árulók is. Április 6-án a keresztesek első támadását jelentős veszteségekkel visszaverték. A keresztesek hat nappal később újra támadtak. Elkeseredett harc folyt az Aranyszarv-öbölnél, ahol a görög hajók hiába próbálták megakadályozni, hogy a velencei hajók csapatokat tegyenek partra a falak tövében. A keresztesek a fő támadást a Blakhernai-negyed ellen indították, ott, ahol a városfal egészen az Aranyszarvig ereszkedett. Sikerült rést ütniük a külső falon. A védők még tartották a belső falat, amikor véletlenül vagy árulás folytán - tűz ütött ki a városban a védők mögött, akik így csapdába kerültek. A védelem összeomlott, a frankok és a velenceiek beözönlöttek a városba. Murtzuphlosz a feleségével együtt a falak mentén egészen a Márvány-tenger közelébe az Aranykapuig menekült, onnan kijutott Trákiába és az apósánál keresett menedéket Moszünopoliszban. Amikor szökésének híre elterjedt, a városban maradt nemesek összegyűltek a Hagia Szophia székesegyházban, és felajánlották a koronát Theodórosz Laszkarisznak. Am ekkor már túl késő volt ahhoz, hogy megmentsék a várost. Theodórosz nem fogadta el a felkínált, immár üres címet. A pátriárkával együtt kiment a templom és a nagy császári palota közötti térre az Arany Mérföldkőhöz, és szenvedélyes beszédet intézett a varég testőrséghez. Rámutatott, hogy semmit sem nyernek azzal, ha megadják magukat az új gazdáknak. A katonák harci kedve azonban lelohadt, és nem voltak hajlandók tovább harcolni. Ekkor Theodórosz, a felesége, a pátriárka és sok nemes leosont a palota melletti öbölbe, és áthajózott Ázsiába.

Amikor a megszállók behatoltak a városba, csak kisebb utcai harcok voltak. A következő nap reggelén a dózse és a vezető keresztesek már a Nagy Palotában voltak, és a katonák engedélyt kaptak háromnapi szabad rablásra.

Konstantinápoly kifosztása páratlan a történelemben. A nagy város kilenc évszázadon át a keresztény civilizáció fővárosa volt. Tele volt olyan műkincsekkel, amelyek még az ókori Görögországból maradtak fenn, és a kiváló bizánci kézművesek remekeivel. A velenceiek ismerték e kincsek értékét. Amit csak lehetett, megszereztek maguknak, és városuk tereit, templomait, palotáit díszítették velük. A franciákat és a flamandokat azonban csak a pusztítás vágya fűtötte. Őrjöngő tömegben rohantak végig az utcákon, a házakon, elragadtak mindent, ami csillogott, elpusztítottak mindent, amit nem voltak képesek magukkal vinni. Csak azért álltak meg, hogy erőszakoskodjanak, gyilkoljanak, vagy frissítőt keresve feltörjenek egy-két borospincét. Nem kímélték a kolostorokat, a templomokat és a könyvtárakat sem. A Hagia Szophia székesegyházban részeg katonák leszaggatták a selyemfüggönyöket, darabokra tördelték a nagy ezüst ikonosztázt, összetiporták a szent könyveket, ikonokat. Vígan iszogattak a liturgikus edényekből, egy prostituált beleült a pátriárka trónusába, és rázendített egy mocskos francia énekre. Az apácákat kolostoraikban gyalázták meg. A palotákat és kunyhókat egyaránt elpusztították. Az utcákon sebesült nők és gyermekek hevertek haldokolva. Három napon át tartott a szörnyű rablás és vérontás, míg a hatalmas és pompás város romhalmazzá nem vált. A történetíró Nikétasz fájdalmasan és joggal jegyezte meg, hogy még a szaracénok is könyörületesebbek lettek volna.

A latin vezetők végül rádöbbentek, hogy ekkora pusztítás senkinek sem válik hasznára. Amikor a katonák a sok szabadosságban kimerültek, a vezetők helyreállították a rendet. Aki értékes tárgyat lopott el, át kellett adnia a frank nemeseknek. A szerencsétlen polgárokat megkínozták, hogy árulják el kincseik rejtekét. Annak ellenére, hogy oly sok minden értelmetlenül elpusztult, a zsákmány mennyisége döbbenetes volt. Villehardouin szerint senki sem lett volna képes összeszámlálni az aranyat, ezüstöt, a tálakat, az ékszereket, a nemesfémmel átszőtt nehéz brokátokat, selymeket, a szürke mókusból, hermelinből és egyéb állatokból készült prémes ruhákat, és tudósi tekintélyére hivatkozva kijelentette, hogy mióta világ a világ, egyetlen városban sem került kézre ekkora zsákmány. Mindent a megegyezés szerint osztottak fel: három nyolcad a kereszteseké lett, három nyolcad a velenceieké és egy negyedet a jövendő császárnak tettek félre. (A latin krónikásokat jobban megdöbbentette a keresztesek pénzéhsége, mint kegyetlensége. Gunther beismeri, hogy még a nagybecsű Pairis-i Márton is elszántan megkövetelte a maga részét a zsákmányból, habár vallásos meggyőződéstől hajtva csakis templomokat fosztogatott. Ernoul a velenceieket kárhoztatja, mint a legmohóbbakat. Abú Sáma azt állítja, hogy zsákmányuk jó részét eladták muszlimoknak.)

A következő feladat a császárválasztás volt. Montferrati Bonifác még mindig reménykedett abban, hogy megválasztják. Helyzete megerősítése érdekében kiszabadította Izsák császár magyar származású özvegyét, Margit császárnét, és azonnal elvette feleségül. A velenceiek azonban hallani sem akartak Bonifácról. Nyomásukra a trón egy kevésbé vitatott személyé lett, IX. Balduiné, Flandria és Hainault grófjáé. Balduin előkelő származású, gazdag férfi volt, de Bonifácnál gyengébb jellem, akit könnyebb volt irányítani. A címe mindenesetre nagyobbnak ígérkezett valóságos hatalmánál. Ő volt az összes meghódított terület hűbérura, a velencei dózsénak átadott területek kivételével. Személyes birtokaihoz tartozott Trákfia egészen Khorluig, Bithünia, Müszia az Olümposz hegyéig és néhány sziget az Égei-tengeren, Szamothraké, Leszbosz, Kiosz, Szamosz és Kósz. Fővárosa nem lehetett teljesen az övé, hiszen a velenceiek maguknak követelték Konstantinápoly három nyolcadát, és választásuk éppen a Hagia Szophia székesegyházat magába foglaló negyedre esett, ahol a velencei Morosini Tamás foglalta el a pátriárkai trónt. A velenceiek ezen kívül még a birodalomnak azokat a részeit is maguknak követelték, amelyek előmozdították tengeri hatalmukat: a szárazföldi Görögország nyugati partjait, az egész Peloponnészoszt, Naxoszt, Androszt és Euboiát, Gallipolit, a trák kikötőket a Márvány-tengeren és Drinápolyt. Bonifác a trón helyett kárpótlásképpen egy pontosan meg nem határozott birtokot kapott Anatóliában, megkapta a szárazföldi Görögország keleti és középső részét és Kréta szigetét. Bonifácnak azonban semmi kedve sem volt ahhoz, hogy elinduljon területeket hódítani Ázsiába. A felajánlott területek helyett inkább Makedónfát és Thesszalonikét kérte magának. Balduin akadékoskodott, de a közvélemény Bonifácot támogatta, különösen, amikor felhozta a Rainier fivérétől származó örökösödési jogát is. Rainier ugyanis Bíborbanszületett Mária férje volt. Bonifác a velenceieket azzal állította maga mellé, hogy eladta nekik Krétát. Így lett belőle Thesszaloniké királya, aki csak a császárnak tartozott hűséggel. A kisebb nemesek rangjuk és fontosságuk szerint kaptak megfelelő birtokokat.

1204. május 16-án Balduint ünnepélyesen megkoronázták a Hagia Szophia székesegyházban. Október elsején, miután Balduin elfojtotta Bonifác egyik függetlenségi kísérletét, összehívta udvarát Konstantinápolyba, ahol hozzávetőlegesen hatszáz vazallusa kapta meg a neki járó birtokot. Időközben kidolgoztak egy alkotmányt is, amely részben feudális jogászok elméletein alapult, részben pedig követte a Jeruzsálemi Királyság feltételezett joggyakorlatát. A császár politikai ügyekben a főbb hűbéreseiből álló tanácsra támaszkodhatott, melyben részt vett Konstantinápoly velencei polgármestere, a podestà is. Ez a tanács irányította a katonai hadműveleteket, és államigazgatási kérdésekben visszavonhatta a császár rendelkezéseit. Egy hasonló összetételű főbíróság szabályozta a császár és alattvalói kapcsolatait. A császár nem volt több, mint egyfajta parlamenti felsőházi elnök. A gyakorlatban nagyon kevés alkotmány volt olyan kivitelezhetetlen, mint amilyen az Assises de Romania volt.

Romania, ahogy a latinok hívták a birodalmat, éppolyan kevessé volt valóságos, mint a császár hatalma. Sok tartományát a latinok sohasem hódították meg. A realista velenceiek csak annyit foglaltak el, amennyiről tudták, hogy meg is tudják tartani: Krétát, Modon és Kroton kikötőit a Peloponnészoszon és Korfu egy részét. Az égei-tengeri szigetek élére velencei származású vazallusokat állítottak, és Khefalonián és Euboián elfogadták azoknak a latin uraknak a hűségesküjét, akik már őelőttük telepedtek ott le. Montferrati Bonifác csakhamar lerohanta a szárazföldi Görögország nagyobbik részét, birtokhoz juttatván hűbéreseit. Egy burgundiai, La Roche-i Otho lett Athén és Théba hercege. A Peloponnészosz két francia nemesnek jutott, Champlitte-i Vilmosnak és Villehardouini Geoffroy-nak, a történetíró unokaöccsének, aki megalapította az akhaiai hercegek dinasztiáját.

Így a birodalom csaknem valamennyi európai tartománya latin kézre került. A latinok azonban tévesen hitték, hogy Konstantinápoly meghódítása egyszeriben nekik juttatta az egész birodalmat. Szerencsétlenségek idején a görög szellem nagy bátorságról és erőről tesz tanúbizonyságot. A császári főváros elvesztése először zűrzavart eredményezett. Két év leforgása alatt azonban a független görög világ három utódállam keretein belül újjászerveződött. Messze keleten Andronikosz császár két unokája, Komnénosz Alexiosz és Dávid, nagynénjük, Tanvar, a nagy grúz királynő segítségével elfoglalta Trapezuntot és császárságot hozott létre Kis-Ázsia fekete-tengeri partjainál. Dávidot 1206-ban harc közben megölték, amikor hatalmukat ki akarta terjeszteni a Boszporusz fölé. Alexiosz azonban élt, és idővel felvette a császári címet, olyan dinasztiát alapítván, amely két és fél évszázadon át fennállt, s amelyet a Trapezunton keresztülmenő perzsa és keleti keresedelem tett gazdaggá. A Trapezunt mögötti dombokon ezüstbányák voltak, a főváros pedig híres volt szépséges hercegnőiről. Messze, nyugaton az Angélosz család egyik fattya Epeirosz despotája lett és olyan dinasztiát alapított, amely véget vetett a Thesszaloniké Montferrati-királyságnak. A három utódállam közül a legjelentösebb az a császárság volt, amely Nikaiában született meg, s amelyet III. Alexiosz leánya, Anna hozott létre férjével, Theodórosz Laszkarisszal. Körülöttük gyülekeztek a Konstantinápolyból elmenekült vezető polgárok. A Trákiába menekült görög pátriárka, Kamaterosz János 1206-ban meghalt, és a régi császári fővárosból Nikaiába menekült papot, Autoreianosz IV. Mihályt választották pátriárkává. Mihály megkoronázta Theodóroszt és Annát. A görögök szemében ettől kezdve Nikaia volt a törvényes császári kormány székhelye. Theodórosz hamarosan kiterjesztette uralmát csaknem minden olyan bizánci területre, amely még megmaradt Ázsiában. Nem sokkal több, mint ötven év elteltével utódai ismét Kostantinápolyban uralkodtak.

A latinok megfeledkeztek a Balkán többi népéről. Az Aszen fivérek oláh-bolgár birodalma szívesen szövetkezett volna velük a gyűlölt görögök ellen. A latin császár azonban olyan területekre tartott igényt, amelyeket Kalojan cár foglalt el, a latin pátriárka pedig a bolgár ortodox egyház feletti fennhatóságot követelte. Így a bolgárok természetellenes szövetségre kényszerültek a görögökkel, s az 1205-ös drinápolyi csatában Romania serege csaknem teljesen megsemmisült, Balduin császárt pedig börtönbe vetették, s a Balkánon halt meg egy várban. Egy pillanatra úgy látszott, hogy a bolgár cár lesz a következő konstantinápolyi császár. Balduin Henrik nevű testvérében azonban a latin Keletnek is támadt egy nagy uralkodója. Tízévi uralkodása alatt megnyilvánuló ereje és bölcsessége megmentette a Latin Császárságot az azonnali összeomlástól. A görög hatalmasságok vetélkedése, az egymás között és a bolgárokkal folytatott civakodásaik s a háttérben a törökök jelenléte mind hozzájárult ahhoz, hogy a latin császárság 1261-ig fennmaradjon.

1204 lelkes hódítói nem láthatták előre, hogy milyen hiábavaló lesz vállalkozásuk, és kortársaikat is elkápráztatta a hódítás. A latin világ eleinte nagyon lelkes volt. Jóllehet a Cluny-beli szatirikus író, Provins-i Guido feltette versében a kérdést: miért engedélyezte a pápa, hogy keresztes hadjárat induljon keresztények ellen és a provanszál trubadúr, Guillem Figuera keserűen vádolta Rómát a görögökkel szemben elkövetett árulásért. Amikor azonban mindezt írta, Róma éppen a provanszálok ellen hirdetett keresztes hadjáratot. Nagyon kevesen vallottak hozzájuk hasonló nézetet. Ince pápa, habár voltak kétségei a Konstantinápoly elleni hadjárat miatt, eleinte mégis örült a történteknek. Balduin elragadtatott levelére, amelyben a császár eldicsekedett Isten csodatételének nagy és értékes eredményeivel, Ince azt válaszolta, hogy ő is örvendezik az Úrban, és fenntartás nélküli támogatásáról biztosította Balduint.

Nyugaton mindenfelé hálaadó ünnepségeket tartottak, s csak nőtt a lelkesedés, amikor a francia és a belga templomokba sorban érkeztek az értékes ereklyék. Himnuszokkal ünnepelték a nagy, istentelen város, a Constantinopolitana Civitas diu profana bukását, amelynek kincsei immáron szétszórattak. A keleti latinokat felbátorították a hírek.

A velük rokon frankok kezén Konstantinápoly bizonyára hatékonyabban fogja segíteni a keresztes hadjáratok egész stratégiáját. Azt beszélték, hogy a város eleste rettegéssel töltötte el a muszlimokat, a pápa örvendezhetett, mivel a hírek szerint az egyiptomi szultánt is megrémítette Konstantinápoly bevétele.

Alaposabb meggondolás után a helyzet már nem tűnt ilyen biztatónak. A pápa kétségei visszatértek. Nagyszerű teljesítmény volt a keleti császárság és egyház visszaszerzése a római keresztény világ számára, de vajon úgy történt-e mindez, hogy hosszú távon is előnyökkel jár? A pápához egyre több hír jutott el és elszörnyedve vette tudomásul, hogy a város kifosztását szentségtörő és véres események kísérték. Mint keresztény mélyen megrendült, s mint államférfi nyugtalan lett. A barbár kegyetlenség nem a legjobb módszer volt a keleti kereszténység megnyerésére. Keserű haragjában levelet írt Konstantinápolyba felsorolva és leleplezve az elkövetett kegyetlenségeket. Azt is megtudta, hogy a hódítók udvariasan felosztották egymás között az államot és az egyházat, anélkül hogy akárcsak utalást tettek volna rá, és a pápa jogait szándékosan figyelmen kívül hagyták. Ince jól látta, hogy milyen ügyetlenül próbáltak új birodalmat szervezni a hódítók, és hogy a velenceiek mennyire túljártak a keresztesek eszén. Ekkor értesült undorral arról is, hogy legátusa, Saint-Marcel-i Péter kiadott egy dekrétumot, amelyben feloldozta a kereszteseket az all, hogy folytassák útjukat a Szentföldre. A keresztes hadjárat így felfedte igazi célját, amely kizárólag keresztény terletek meghódítása volt. Semmit sem szándékoztak tenni az iszlám ellen küzdő keresztény katonák megsegítésére.

A szíriai frankok rádöbbentek, hogy 1204-ben nem számíthatnak segítségre. EImúlt a nyár, és a keresztesek még mindig Konstantinápolyban voltak. Szeptemberben Amalrik király fegyverszünetet kötött al-Adillal, mert már tudta, hogy semmilyen erősítést nem fog kapni. Hamarosan az is kiderült, hogy az északi latin telepek kimondottan ártanak a szíriai frankoknak. Balduin császár azzal dicsekedett Ince pápának, hogy a Tengerentúlról sok lovag jött el a koronázására, és ő mindent megtett, hogy magánál tartsa őket. Amikor kiderült, hogy gazdag és kellemes birtokokra van kilátás a Boszporusznál vagy Görögországban, azon lovagok közül, akiknek szíriai birtokai muszlim kézre kerültek, egyre többen Konstantinápolyba siettek, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Köztük volt Tibériási Hugó, Tripoliszi Rajmund legidősebb mostohafia és Komnéné Mária leányának, Ibelini Margitnak a férje. A nyugaton élő s kalandra vágyó lovagok értelmetlennek tartották, hogy a messzi és túlzsúfolt Jeruzsálemi Királyságba utazzanak, s ott keressenek maguknak birtokot vagy gazdag örökösnőt. Sokkal jobb birtokok vártak rájuk Görögországban. Már Ciprus meghódítása is elvont telepeseket Szíriából. Romania meghódítása után a Szentföld védelmére szinte kizárólag csak a lovagrendek regrutái érkeztek Európából.

Soha nem követtek el nagyobb bűnt az emberiség ellen a negyedik keresztes hadjáratnál. Elpusztult vagy szétszóródott mindaz, amit Bizánc híven megőrzött a múlt kincseiből, és ráadásul egy még élő, hatalmas civilizáció kapott halálos sebet, az egész vállalkozás óriási politikai ballépés volt. Nem nyújtott semmilyen segítséget a palesztinai keresztényeknek, mi több, megfosztotta őket lehetséges támogatóiktól, s felborította a kereszténység egész védelmi rendszerét. Ha a keresztesek képesek lettek volna kiterjeszteni hatalmukat az egész bizánci birodalomra, amely egykor Manuélé volt, akkor jelentősen segíthették volna a keresztes mozgalmat, habár Bizánc és a latin Szíria érdekei hamarosan ütköztek volna. Manuél halála óta azonban Bizánc területeket vesztett Anatóliában, és a latinok még a maradékot sem tudták mind meghódítani, a görögök megtámadásával pedig tovább erősítették a törököket. A negyedik keresztes hadjárat következményeképpen egyre nehezebben volt járható az Európából Szíriába vezető szárazföldi út: az utazókkal szemben a nikaiai görögök gyanakvóak, a törökök ellenségesek voltak. Nyugati fegyveres csapat soha többé nem kísérelte meg az átkelést Anatólián. A tengeri utazás sem vált egyszerűbbé: az olasz hajók szívesebben szállítottak utasokat a görög szigetekre és a Boszporuszhoz, mintsem Akkonba vagy a szíriai kikötőkbe.

Ha a világtörténelem szempontjából vizsgáljuk az eseményeket, a kvetkezmények egyenesen katasztrofálisak. Bizánc a birodalom megszületése óta védte Európát a hitetlen Kelet, a barbár Észak ellen. Szembeszállt velük seregeivel, és megszelídítette őket civilizációjával. Nagyon sok vészterhes időszakot élt át, a vég már többször elkerülhetetlennek látszott, de Bizánc eddig mindent túlélt. A tizenkettedik század végén hosszú válsággal kellett szembenéznie, hiszen az egy századdal korábbi anatóliai török hódítás nagy kárt okozott a gazdaságnak és csökkentette a munkaerő-utánpótlást, amelynek most kezdtek mutatkozni az első komoly jelei, mindezt pedig súlyosbította a rivális olasz kereskedővárosok megerősödése. Bizánc azonban még visszaszerezhette volna rugalmasságát, visszahódíthatta volna a Balkánt és Anatólia nagy részét, és kultúrája még évszázadokon át töretlen hatással lehetett volna a környező országokra. Befolyása alá vonhatta volna még a szeldzsuk törököket is, akiknek a beolvasztása felfrissíthette volna a birodalmat. A Nikaiai Császárság története megmutatta, hogy a bizánciak még nem veszítették el életképességüket. Konstantinápoly elvesztése azonban megbontotta a bizánci világ egységét, melyet soha többé nem sikerült helyreállítani, még akkor sem, amikor a görögök visszaszerezték fővárosukat. A nikaiaiak eredményei között meg kell említeni, hogy sakkban tartották a szeldzsukokat. Amikor azonban egy új, életerős török törzs bukkant fel a kiváló Oszmán uralkodóház vezetése alatt, a keleti keresztény világ már túl mélyen megosztott volt ahhoz, hogy e támadásnak hatékonyan ellen tudjon állni. A keleti kereszténység irányitása máshova került, eltávolodott az európai kultúra mediterrán szülőhelyétől, és átkerült északkeletre, a nagy orosz síkságra. A Második Róma átadta helyét a Harmadik Rómának, Moszkvának.

A nyugati és a keleti kereszténység között el lett vetve a gyűlölet magja. Sohasem váltak valóra Ince pápa hiú reményei és a keresztesek öntelt dicsekvése, hogy véget vetettek az egyházszakadásnak. Barbár viselkedésük olyan emléket hagyott, amelyet sohasem bocsátottak meg nekik. Később a keleti keresztény hatalmasságok javasolhatták ugyan a Rómával való egyesülést abban a reményben, hogy így egységes törökellenes frontot tudnak kialakítani, de népük nem volt hajlandó követni őket. Sohasem felejtették el a negyedik keresztes hadjáratot. Talán elkerülhetetlen volt a római egyház és a nagy keleti keresztény egyházak eltávolodása, de a keresztes mozgalmak csak megkeserítették a kapcsolatukat, s attól kezdve, bármi is volt néhány uralkodó szándéka, a keleti keresztények szívében ez a szakadás teljes, végleges és jóvátehetetlen volt.